Nem vagyok egy paramami, sem egy ősmami. Azt gondolom,elég lazán kezelem Lénát (bár volt is időm gyakorolni 🙂 ). Mikor tavasszal eldöntöttük, hogy ősztől bölcsibe/családi napközibe visszük, annyira természetesnek tűnt. Mindent nagyon reálisan láttam. Tudtam, hogy szüksége van a közösségre, a gyerekek társaságára. Hiszek abban, hogy egy idő után többet segít a gyerekeknek, ha gyerekek között vannak. Léna egy nagyon kíváncsi kislány, minden érdekli, mindent ki akar próbálni, meg akar fogni, fel akar mászni, megütögetni, megenni és még reggeli sorolhatnám mi minden eszébe jut másodpercek leforgása alatt. Tudtam, hogy nem leszek neki elég egy idő után, mikor kiolvasunk minden könyvet 3x egy nap, megjárjuk a homokozót is minimum 2x (bár bevallom, a legkevésbé sem a kedvenc időtöltésem), 15x bemászik a kanapé mögé, ahonnan nekem kell kihúzni 15x , felkapaszkodik az ablakpárkányra és onnan ugrik a kanapéra, akkor egy idő után úgy érzem, mind a ketten kinőttük ezt a lakást. Én ruhaügyileg, ő pedig a játékokra használható lehetőségek tárházát.

Tavasszal a beiratkozásnál egy karakán, vagány kiscsajt vittem a bölcsibe, akinek könyörögni kellett, hogy végre elindulhassunk haza és hagyja hátra az újdonsült kisbarátját, Noelt. Lett is sírás az indulásból. Itt tudtam, hogy nem lesz nehéz dolgunk a beszoktatással. Teltek a napok, a hetek, eltelt a nyár egy pillanat alatt. Legutoljára gimiben éreztem ezt a felgyorsult idővel elrohanó nyarat. Mint ha nem is lett volna, tényleg hova tűnt?! Hiszen voltunk nyaralni és megannyi emléket gyűjtöttünk a pónifarmon, a dunaparton a balatonon, Máltán, most meg itt ülök és kapkodom a fejem, hogy nemcsak a nyár, de ez a 1,5 év is elsuhant. Léna pedig változott, közösségben kicsit visszahúzódóbb lett, felvette a megfigyelő pozíciót. Már nem annyira nyomulós és bátor, mint eddig. Persze szerencsére azért nem is betoji, de óvatosabb. Anyásabb lett sokkal, olyan kötődés alakult ki közöttünk, amire tavasszal még nem is gondoltam. Csak én vagyok jó neki, ha baj van, ha történik valami, hozzám bújik este és engem ölelget, én altathatom csak el. Pedig sokat van nagyszülőkkel, alszik is külön tőlünk és még is, szimbiózisban kezdtünk el létezni, ami természetesen a világ legjobb érzése és a legfélelmetesebb is egyben.

Itt az ősz, októberben pedig kezdjük a beszoktatást. A félelem minden terhét magamon cipelem, amitől egy anyuka félhet ebben az esetben. Új közösség, új közeg, új emberek és gyerekek. Honnan fogom tudni majd jó – e ez neki? Mivel fogok tudni neki segíteni, és nem elveszteni a világba és belém vetett bizalmát? Rettenetesen félek, hogy csalódik bennem és abban a biztonságos rendszerben, amiben eddig éltünk. Az agyam tudja, amit tavasszal tudott, hogy kell neki a közösség, kellenek neki új élmények, mert nem tudom már kielégíteni otthon minden kíváncsiságát, a szívem pedig fél, hogy ezekkel a dolgokkal a kis lelkébe beléphetnek a csalódások is, a bánatok, félelmek. Mára már azt beszéltük a bölcsis nénivel, hogy heti 3-4 napot viszem a délelőtti órákra, aztán pedig meglátjuk, ő hogyan igényli a továbbiakban. Egyelőre én ezzel nem rendszert szeretnék vinni az életébe feltétlen, hiszen szerencsére nem azért kell neki járnia, mert én dolgozni fogok napi 8 órában, hanem azért, hogy élmények és ezáltal fejlődések érjék a gyerekek mellett. Nem szeretnék kimaradni a napjaiból, a fejlődéseiből, az öröméből és leginkább a bánatából. Szeretnék támasza lenni mindig és megóvni a negatív dolgoktól. Tudom, hogy meg kell majd tanulnia megvédenie magát és kiállnia magáért, nem lehet anyámasszony katonája, de még is csak egy 1,5 éves kis törékeny rosszaság. 🙂 Remélem, könnyedén fogjuk venni az akadályokat. Könnyebben, mint egy közös sétát, ahol tuti az ellenkező irányba indul meg folyton, mint én. Amikor csak rágcsával vagy a kedvenc Landliebe-s joghurt italával tudom magam mellé csábítani és leültetni 3 mp-re, hogy aztán újult erővel folytathassa a nevetéssel egybekötött futkorászást. <3

Fotó: Kollarik Ágnes

Hajpánt: Kova’csovics